George Sand

Az asszony akkor a legerősebb, ha gyöngeséggel vértezi fel magát.

Az életben egyetlen boldogság létezik: ha szeretsz és viszontszeretnek.

A szerelemre nincs szükség a házasságban, vonzalom ez és gyengédség; nem mennykőcsapás, álmatlanság, féltékenység, oktalan gyanakvás, elviselhetetlen uralkodni vágyás és mindazok az egészségtelen és ostoba dolgok, amelyeket regényeitek szerelemnek neveznek.

Akit nem szeretnek, mindenütt egyedül van.

Egy kevéssé tetszetős arc egyre jobban elveszíti a tetszés képességét. Aki hordozza, közönyös lévén a többieknek, önmaga iránt is közönyössé válik, nemtörődömsége kiül az arcára, és egyre jobban taszítja mások tekintetét. A szépség viszont állandóan figyeli, díszíti, óvja, szemléli, és talán így is mondhatjuk, egy folyton előtte lebegő, képzeletbeli tükörbe vetíti magát. A rútság elfelejti és elhagyja magát. De kétféle rútság van: amelyik szenved, és a düh meg az irigység fegyverével tiltakozik a külvilág véleménye ellen: ez az egyedüli, az igazi rútság; a másik viszont jámbor és gondtalan, belenyugszik sorsába, nem kerüli és nem hívja ki az ítéletet, és így, ha a szemnek nem, legalább a szívnek tetszik.

Sok hibád van ugyan, de lehetőséged is, hogy legyőzd őket; mert benned olyan képességek vannak, amelyeket sem az oktatás, sem a munka nem adhat; megvan benned az, amit sem a rossz tanácsok, sem a rossz példák el nem vehetnek, a szent tűz... a lángész lobogása! Ez a tűz, sajna, semmit sem világít meg, a lángész terméketlen marad... mert látom a szemedben, ahogy a hangodból is éreztem, hogy nem ismered az igazi művészetet, nem hiszel a nagy mestereknek, nem tiszteled a nagy alkotásokat; a dicsőséget szereted, csak a dicsőséget, és azt is csupán önmagadért.

A halál elsuhan majd közöttünk, de csak látszólag választ el bennünket, hogy aztán az örökkévalóságban egyesítsen.

Nem a kicsapongás féktelensége, hanem az együttélés egyszerű öröme kapcsol legszorosabban a nőkhöz.

Isten nem akarja, hogy az ember megtagadja a való élet érzéseit és tudatát, és túlságosan gyakran egy eszményi világ bizonytalan szemléletébe emelkedjék. Az effajta mámort a gőg és a tétlenség büntetéseként, őrület és dührohamok követik.

A szerelem a leggyengébb lénynek is erőt ád.

Mindnyájunkban ott dereng az igaz és jelenlevő élet emléke, valahányszor egy kínos álom a képzelet és őrjöngés világába vet minket. Küszködünk az éjszaka agyrémei és rettenetei ellen, s közben érezzük, csak lidércnyomás az egész, és erőlködünk, hogy felébredjünk; de mintha egy ellenséges hatalom ragadna meg újra és újra, hogy visszalökjön a borzalmas tehetetlenségbe, ahol egyre gyászosabb képek, egyre gyötrőbb fájdalmak ostromolnak és kínoznak.

A női hiúság sosem bocsát meg.

A zene a legtitokzatosabb és legemelkedettebb dolgokat is elmondja, amit a lélek érez és megálmodik. Az eszmék és érzések magasabb rendjét fejezi ki, mint az emberi szó. A végtelent tárja fel.

Örök értéket az emberiség a Teremtő lényéből merített.

Az egyenlőség szent, ez az emberek atyjának akarata, az emberek kötelessége pedig, hogy igyekezzenek megvalósítani egymás közt. Amikor a népek még komolyan ragaszkodtak hitük szertartásaihoz, az úrvacsora volt az egyenlőség egyetlen formája, amelyet a társadalmi törvények lehetővé tettek. A szegények és a gyengék vigaszt és a vallás ígéretét találták benne, ami megsegítette őket, hogy nehéz napjaikat elviseljék, és jobb jövőt reméljenek utódaiknak.

A leghitetlenebb szofisták is inkább Isten létét tagadják, mint azt, hogy ő minden tökéletesség, minden tudás és minden szeretet eszménye és megvalósulása. Márpedig hogy adhatna a tökéletesség életet a rossznak, a tudás a hazugságnak, a szeretet a gyűlöletnek és romlottságnak? Az ördög léte csupán mese az emberiség gyermekkorából, abból az időből, amikor a természet világának rontása és csapásai láttára a föld félénk gyermekei azt hitték, hogy két isten van, két teremtő és mindenható szellem, az egyik minden jónak, a másik minden gonosznak forrása; két szinte egyenrangú elv, hiszen Iblisz uralmának számtalan évszázadokig kell tartania, és csak az egek magasságában vívott rettenetes harcok vetnek neki véget.

Kétségbeesésünk, amikor elvesztünk egy szeretett lényt, gyakran titkolt ön-szeretetünkből fakad, meg gyávaságból, hogy most oly feladatokkal kell szembenézni, amelyet az ő távozása okozott. E fájdalom egy része jogos, a másik nem, és küzdeni is kell ellene, bármily természetes legyen.

Nincs csúnya hely azok számára, akik felismerik Isten teremtményeiben a jót és szépet.

Nagyon kellemes, ha egy szép lány szeret, de rájössz majd, hogy a csúnya lány barátsága meg hasznos, mert a csúnyák önzetlenek, és nem ismerik sem a haragot, sem a gyűlölködést.

Akiben van bátorság magába zárni a fájdalmát, jobban felvérteződik ellene, mint aki panaszkodik.

A nők haragja tovább tart a bánatuknál.

A rágalom mindig talál fület, amely befogadja, meg nyelvet, amely továbbadja.

Az elme kutat, de a szív az, ami megtalál.

A szerelem, a hit, a kölcsönös tisztelet, ha mindez nincs meg a házasságban, ugy nem egyéb az, mint rabszolgaság, gyalázat és kétségbeesés.

Hogy a nők szeressék az embert, szeretni kell őket is szenvedélyesen.

Az első szerelem félénk gyermetegségével képes lerombolni a legeszélyesb előrelátás számitásait.

Az ég tisztasága csak azért hat meg, mert néha láttuk azon a zivatar nyomait.

A költészet a bölcsességnek anyja is, leánya is.

Kétféle szerelem van, egyik a nagy lelkek sajátja, mely nagy és nemes, másik a közönséges lelkeké, melyet csak a gyenge jelleműek, korlátolt eszűek képesek érezni.