Clive Staples Lewis

Az igazán változatos irodalmi ízlés az, ha a filléres használt könyvek között is találunk valami megfelelőt a vonatútra. Az igazán változatos ízlés az emberekben pedig azt jelenti, hogy mindig találunk valakit, akit megbecsülünk az emberiség arra a napra rendelt keresztmetszetében.

A ragaszkodás különös szépsége, hogy olyanokat egyesít, akik szemmel láthatóan, olykor elképesztően nem illenek egymáshoz; olyanokat, akiknek - ha a sors nem ugyanabba a házba vagy közösségbe sodorta volna őket - semmi közük sem lenne egymáshoz.

A ragaszkodás nem lenne többé ragaszkodás, ha fennhangon és gyakran kifejezésre juttatnánk - olyan lenne ez, mintha a bútorainkat sétáltatnánk: a helyükön remekül festettek, a napfényben azonban kopottnak, ízléstelennek vagy groteszknek tűnnek.

Mikor azzal vádolunk valakit, hogy úgy viselkedik, "mint egy állat", nem azt értjük ezen, hogy állati tulajdonságai vannak (hiszen mindannyiunknak vannak), hanem hogy olyankor mutatkoznak meg állati tulajdonságai, amikor kifejezetten emberiességre volna szükség.

Egyszer megpróbáltam szembeszegülni egy idős pappal: "De hát, uram, minden nép azt gondolja, hogy közülük valók a legbátrabb férfiak és a legszebb nők a világon. " Mire ő méltóságteljesen rendreutasított (...): "Igen ám, de Angliára ez igaz is." Ettől a meggyőződéstől barátom (...) persze még nem lett gazember, csak egy rendkívül szeretetreméltó öreg csacsi. Ám sokakat rúgkapáló-harapó szamarakká tesz ugyanez a meggyőződés, amely legszélsőségesebb változatában a kereszténység és a tudomány által egyaránt elítélt fajgyűlöletbe torkollik.

A hazafiság nem érzés, hanem hit: szilárd, szinte prózai hit saját nemzetünk múlt- és jelenbeli felsőbbrendűségében.

Aki nem szereti a földijeit, akiket nap mint nap lát, még kevésbé fogja szeretni az "emberiséget", akit sohasem látott.

Ha a természetet fogadod tanítómesteredül, azt tanítja, amit ki akarsz hallani a szavából.

Semmi okunk rá, hogy képmutatónak bélyegezzük azoknak az embereknek a kérészéletű vallásosságát, akiknek a vallásossága elmúlik, mihelyt vége a veszélynek, ínségnek vagy a lelki bajoknak. Miért ne lettek volna őszinték? Kétségbeestek, hát segítségért üvöltöttek. Ki ne tenné?

Ha ülne egy láthatatlan macska a széken, a szék üresnek látszana; a szék üresnek látszik, tehát egy láthatatlan macska ül rajta.

A valóság soha nem ismétli meg önmagát. Soha nem nyerjük vissza ugyanazt a dolgot, amit egyszer elvesztettünk.

Micsoda szánalmas klisé az, hogy "emlékeimben örökké él". Él? Hisz pontosan azt nem teszi! Mintha úgy gondolnánk, mint az ókori egyiptomiak, kik balzsamozással remélték megőrizni halottaikat. Hát semmi nem győz meg bennünket, hogy nincsenek többé! Mi az, ami megmaradt belőlük? Egy holttest, egy emlék, (némelyek szerint) a kísértetük. Ugyan, szemfényvesztés, badarság! Mindhárom a halál szinonimája.

A bánatot (...) nem lehet eltemetni. Újra és újra felüti fejét, minden állandóan ismétlődik.

A barátság nem létszükséglet, mint ahogyan nem az a filozófia és a művészet sem. Értéktelen a létfenntartás szempontjából, ugyanakkor egyike azon dolgoknak, amelyek értelmet adnak a létfenntartásnak.

Oly jó volt hozzád ez a világ, hogy bánod itt hagyni? Ami ránk vár odaát, szebb annál, mint bármi, amit magunk mögött hagyunk.

Úgy válunk eggyé egymással, mint az esőcseppek az ablakon.

A barátság a szeretet összes válfaja közül az egyetlen, amely az istenek vagy az angyalok világába emel.

Nekem az imádság pillanata azt jelenti, vagy inkább az az előfeltétele, hogy tudatában vagyok - újból ráébredek -, hogy az úgynevezett "valódi világ" és a "valódi énem" nagyon messze vannak a teljes valóságtól. Amíg ebben a testben vagyok, nem hagyhatom el a színpadot, sem a színfalak mögé nem mehetek, és a zenekari árokban sem ülhetek le; de emlékezhetek arra, hogy nyilvánvaló énem - ez a bohóc vagy ez a hős - színpadi sminkje alatt bújik meg valódi személyem, akinek van élete a színpadon kívül is.

Az élet csupán elektrokémiai reakció. (...) Az univerzum csupán anyag. Az anyag csupán energia. Azt elfelejtettem, mit mondtam, hogy az energia meg csupán micsoda.

Ha az emberek nem hisznek a halálig tartó házasságban, talán jobb lenne, ha össze sem házasodnának, mint hogy olyasmit fogadnak meg esküvel, amit nem gondolnak komolyan.

A posztkeresztény ember nem pogány; ennyi erővel azt is hihetnénk, hogy a férjes asszony visszanyeri szüzességét, ha elválik. A posztkeresztény el van vágva a keresztény múlttól, és ezért a pogány múlttól még inkább.

A keresztény és a pogány kultúrának több közös értéke volt, mint bármelyiküknek a kereszténység utáni korral. Azokat, akik másféle isteneket imádnak, nem választja el olyan óriási szakadék egymástól, mint bármelyikőjüket azoktól, akik semmit sem imádnak.

A tudásszomj az őrület egy fajtája.

Nem agyembernek és nem is ösztönlénynek lettünk alkotva, hanem embernek.

Minden barátomban van valami, amit csak egy harmadik barát hívhat tökéletesen elő. Önmagamban nincs elég hatalmam ahhoz, hogy a teljes embert mozgásba hozzam, mások más szögből vetnek rá fényt.

A legmélyebb magányban egyenes út vezet ki énemből, s valami olyannal találkozom, ami nem érzéki inger, nem biológiai vagy társadalmi szükséglet, nem elképzelés, nem lelkiállapot, hanem maga az objektivitás.

A mai divatos nézetre szavazol, de mit gondolsz, meddig fog az fennállni?... Ami pedig az én ízlésemet illeti, persze hogy régimódi. A tiéd is hamarosan az lesz.

Ezek a legbecsesebb órák - amikor egy fárasztó nap után négyen-öten összegyűlünk kedvenc fogadónkban; papucsba bújunk, lábunkat a ragyogó nap felé nyújtjuk, italunk könyöktávolságra; beszélgetünk, s az egész világ, meg ami azon túl van, megnyílik előttünk; senkiért sem vagyunk felelősek, szabadok és egyenlők vagyunk mindahányan, mintha csak egy órája találkoztunk volna, de közben az évek során megérlelt ragaszkodás vesz körül. Az élettől - a földi élettől - ennél szebb ajándékot nem kaphatunk.

Egy fájdalmas élményen túljutni olyan, mint felhúzódzkodni a mászókán. Egy adott ponton el kell engedned a rácsot, hogy továbbhaladhass.

Az istenek mindig olyankor lepnek meg valami káprázatos örömmel, amikor új keservet tartogatnak számunkra a tarsolyukban. Buborékok vagyunk nekik, és élvezettel fújnak nagyra, mielőtt kipukkasztanának.