Erich Fromm

Erich Seligmann Fromm (Frankfurt am Main, Németország, 1900. március 23. – Muralto, Ticino kanton, Svájc, 1980. március 18.) német filozófus, szociálpszichológus, humanista.

Magyar40 Română18
Hinni egy másik emberben azt jelenti, hogy biztosak vagyunk alapvető tulajdonságainak, személyisége magvának, szeretetének megbízhatóságában és állhatatosságában. Nem azt értem ezen, hogy valaki nem változtathatja meg nézeteit, hanem azt, hogy az alapvető indítékai ugyanazok maradnak; hogy például az élet és az emberi méltóság iránti tisztelete nincs alávetve változásnak, mert lényének a része. Ugyanebben az értelemben hiszünk önmagunkban is. Tudatában vagyunk annak, hogy létezik egy én, egy mag a személyiségünkben, amely változhatatlan, és amely kitart életünk végéig a változó körülmények között, a változó nézetek és érzések ellenére. Ez a mag a valóság az "én" szó mögött, és rajta alapul identitásunk biztos tudata.
Szeretve lenni és szeretni, ehhez bátorság kell, az a bátorság, hogy bizonyos értékeket mindennél előbbre valónak ítéljünk - és vállalva a kockázatot, mindent föltegyünk ezekre az értékekre.
Hit és bátorság kell hozzá, hogy az élet nehézségeit, balszerencséit és szomorúságait kihívásnak vegyük, amelynek megfelelni erőt ad, és ne igazságtalan büntetésnek, amelynek nem lett volna szabad velünk megtörténnie.
Szeretni annyi, mint feltétel nélkül rábízni magunkat valakire, teljesen odaadni magunkat abban a reményben, hogy szeretetünk majd szeretetet hoz létre a szeretett személyben is.
Tisztába kell vele jönnünk, hogy szeretni művészet, éppen úgy, ahogy élni is művészet; ha meg akarjuk tanulni, hogyan kell szeretni, ugyanúgy kell eljárnunk, mint amikor bármely más művészetet vagy mesterséget akarunk elsajátítani.
Az ember csak teljes ébrenlét esetén nem unatkozik és nem unalmas - és valóban: nem unatkozni és nem untatni: egyik fő feltétele annak, hogy szeressünk. Aktívnak lenni gondolatban és érzésben, szemmel és füllel, a nap minden szakában, elkerülni a belső lustaság minden formáját, legyen az akár passzivitás, a gyűjtögetés, az egyszerű időpocsékolás: ez nélkülözhetetlen feltétel, ha a szeretet művészetét akarjuk gyakorolni.
Amit nem vesznek figyelembe, az a tevékenység indítéka. Vegyünk például egy olyan embert, akit szakadatlanul munkára ösztökél az, hogy mélységesen bizonytalannak érzi magát; vagy egy másikat, akit a becsvágy vagy a pénzsóvárság sarkall. Mindezekben az esetekben az illető egy szenvedély rabja; kényszer hajtja, tevékenysége tehát valójában tehetetlenség; alakul és nem alakít. Másfelől, ha valaki csöndben ül, és elmélkedik, és nincs semmi más szándéka vagy célja, mint hogy próbára tegye önmagát és eggyé váljon a világgal, az ilyen embert "tétlennek" tekintik, mert hiszen nem "csinál" semmit. Valójában a koncentrált elmélkedésnek ez a magatartása legmagasabb rendű tevékenység, amely csak belső szabadság és függetlenség állapotában lehetséges.
Az életben végső soron minden ember két dolog között választhat: alkot vagy pusztít, szeret vagy gyűlöl.
Csak a múltról tudhatunk valami biztosat - a jövőről csak annyit, hogy meg fogunk halni.
Az anyai szeretet feltétlen... az anyai szeretet üdvösség, béke, nem kell megszerezni, nem kell kiérdemelni.