Johann Wolfgang von Goethe

Okos ember nem követ el csekély balgaságot.

Tulajdonképpen akkor tudunk csak, ha keveset tudunk; a tudással nő a kétely.

Aki önmagával és másokkal szemben igaz s meg is marad igaznak, a nagy tehetségek legszebb tulajdonának birtokosa.

A beteljesülés legnagyobb valószínűsége is hagy még egyetlen utolsó kételyt; ezért (...) mindig meglepő, ha valóra válik, amit reméltünk.

A lélegzés kegye kettős: a friss lég tüdőnkbe jut, s kileheljük ismét. Amaz nyomaszt, frissít emez; az élet ily csudamód vegyes. Áldd hát Isten nevét, amint szorongat, s ha elenged, áldd megint.

Nem elég tudás és gyakorlat: Türelemmel készül az oldat!

Arcán a fény, ajkán a pír: Nem feledem, míg el nem nyel a sír. Ahogy szemét lesüti, Pecsétjét szívembe üti.

Az Egyház feneketlen bendő, Egész tartományokat bekapott, De még soha jól nem lakott; Csak az Egyház áll arra készen, Hogy bitang holmit megemésszen.

Ahogy az ember elhatározza, hogy katona lesz és háborúba megy, bátran eltökéli, hogy dacol a veszéllyel, fáradalmakkal, eltűri a sebet, fájdalmat, akár a halált is, de semmiképp sem tudja elképzelni a különös eseteket, amelyekben ezek az általánosságban várt bajok rendkívül kellemetlenül meglepik: ugyanígy jár mindenki, aki nekivág a világnak.

A nagyok kegye, hatalmasok jóakarata, befolyásosak támogatása, a tömegek elismerése, egyének szeretete, minden változik, hullámzik, visszatartani éppoly kevéssé tudjuk, mint akár a Nap, Hold, csillagok futását, pedig ezek a dolgok nem természeti jelenségek: ha elveszítjük, a magunk vagy mások hibájából, véletlen vagy végzet szeszélyéből veszítjük el, de mindez változékony, biztosak sosem lehetünk felőle.

Ha egy embert olyannak veszünk, mint amilyen, tulajdonképpen rosszabbá tesszük, de ha olyannak vesszük őt, amilyennek lennie kell, akkor azzá tesszük őt, amivé lehetne.

Engem még a világosan hallható égi szózat sem győzne meg arról, hogy a nő a férfi nélkül szülhet, és hogy a halottak feltámadnak.

Az ember azt látja a világból, amit a szívében hordoz.

Élni való minden élet, Csak magadhoz hű maradj. Veszteség nem érhet téged, A míg az lész, a mi vagy.

Immár minden bércet Csend ül, Halk lomb, alig érzed, Lendül: Sohajt az éj. Már búvik a berki madárka, Te is nemsokára Nyugszol, ne félj.

A múltnál nincsen kényesebb dolog; mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá: másképp tudomásodra hozná, mily forró saját korod.

Aki tehetséggel s tehetséggé született: megtalálta a lét legszebb formáját.

Amint a Nap - midőn világra jöttél - Planéták közt ragyogva állt az égen: Szünetlenül kezdettől úgy fejlődtél A benned élő törvény értelmében. Magad ki nem kerülheted, így kell élned, Szibillák, jósok, mondották ezt régen; Nem zúzza azt idő, erő darabra, Amit a fejlődő élet vésett alakba.

A nagy természet Miként ragyog. A nap mi fényt vet! Mily illatok! Föld, ág rakodtan Szines virággal, Minden bokorban Ezer madárdal. Ezer kiáltás Visszhangra vár: "Ó, föld, ó áldás, Ó, napsugár!"