Márai Sándor

Az ember mániákus következetességgel másolja és ismétli az időben bűneit, tévedéseit, gaztetteit és számonkéréseit. A történelemnek nincs fantáziája.

A világ bennem is történik, nem csak a térben és az időben. Én is térfogat vagyok.

Kilencven után másként öregednek az emberek, mint ötven vagy hatvan után. Sértődöttség nélkül öregednek.

Az ember él egy ember mellett, s nem tud róla sokáig semmit. Egy napon megérzi, hogy nincs már hozzá semmi köze.

Magamhoz közelebb kell élni. Mindent, ami velem és körülöttem most történik, úgy nézni, mint egy felrobbanó műveltség utolsó reflexeit.

Az ember nem tud a Teremtő nélkül élni. De a Teremtésben nem csak föld van és tenger és hold és csillagok. Van benne gyalázat, kínzás, vér, ragya és butaság.

Talán, ha abban a pillanatban arcodba nézek, megtudok mindent. De nem mertem arcodba nézni. Van egyfajta szégyenérzet, mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben, a szégyenérzet, melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani.

Az aszkézis, bizonyos feltételek mellett, mindenképpen ad valamit, amitől erősebb az ember.

Csak az elutazás biztos, az óra és a perc, mikor vonatra ülsz... az utazásban mégiscsak ez a legfontosabb. Milyen letört dolog megérkezni valahová - milyen kényelmetlen, szennyes és unalmas pillanat! De elutazni...

Ez a legfontosabb, ez mindenek felett való: a hűség önmagunkhoz. Tragikus, hogy legtöbben nem ismerik önmagukat, s így nincs mihez hűségesnek lenniök.

Isten nem súgja meg az embernek, mit tegyen, mert ez az ember sorsa: szabad akarata van. De a tiltó hangot mindig hallja, aki még nem egészen süket.

A tömegjelenetek egyetlen értelme a Hús, amely önmagát falja fel.

A nagyon finom, halálosan biztos döfések nem fájnak rögtön; mint ahogy a nagyon durva, életveszélyes ütések okozta fájdalmat sem érezzük az ütés pillanatában. Az embert megütik, s hazamegy, s csak másnap reggel észleli, hogy kék folt virult a mellén, vagy megdagadt a térde.

A pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól. S talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó másodperc ez, mikor a világi és emberi mélység és magasság, fényesség és sötétség még érintkeznek, mikor a szunnyadók felriadnak nehéz és gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, s következik az áttekinthetőbb szenvedés; a nappal rendszere és világítása feltárja és szétbontja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat.

Nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül szüret után, mikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének.

A somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség, nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék borban és emberben.

Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne.

A haláltól nem félek, csak a meghalástól.

Minden ember szívesen hóhér gondolatban.

Mindig az igazságot kell írni. De írhatja-e az író mindig az igazságot? Végre is, "költeni", ez a hivatása, kitalál történeteket, megszépíti a részleteket, told, hozzáfűz, tökéletesít. Nem írhatja az anyakönyvi igazságot: ez nem irodalom, csak ismétlés és unalom. De mindig igazat ír, ha a látomásához hű marad. A látomásához, amely a költő meséjéből sugárzik. Ez az írói igazság: hűség a látomáshoz. Minden más csak híradás, beszámoló lehet.

Köszönet a nőknek. Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem. Köszönet neked, mert szőke voltál. És neked, mert fehér voltál. És neked, mert a kezed szép volt. És neked, mert ostoba és jó voltál. És neked, mert okos és jókedvű voltál. (...) Köszönet a nőknek, köszönet.

Ez volt az a pillanat, mikor "elkezdődött", mikor életem elvált mindattól, ami eddig feltétele és értelme volt, mikor egyszerre meghalt bennem valami, s én magam újjászülettem, mintegy meghaltam az életnek és megszülettem a halálnak.

A "leleplezés", az örök, elkerülhetetlen leleplezés két ember között, az életnek ez a drámai csúcspontja, mikor a szerep lehull a másikról s végre megtudod, kicsoda ő - s aztán vállalod vagy nem, a következmények már magánügyek! -, végre megtörtént közöttünk is.

A háború nemcsak azért a legnagyobb szerencsétlenség, mert az emberi életek millióit pusztítja el - egy járvány, az időjárás változása is elsöpri emberéletek százezreit -, hanem sokkal inkább az emberi lélek és műveltség területén végzett vészes pusztításai miatt.

Fogadd el e vad máglyát, a világot, Van végtelenség is, ha pillanat van.

Egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség.

Valéry szerint Leonardo da Vinci olyan ember volt, aki "egy hídra gondolt, ha szakadékot látott" - de én olyan korban éltem, amikor a zseni egy híd láttára rögtön a szakadék megvalósításán kezdett tűnődni.

Öregen, őszen és agársoványan, Mégis de jó, de jó, de jó, hogy nyár van.

Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen... s akkor minden olyan egyszerű és természetes.