Honoré de Balzac

A lélek éppúgy lehet beteg, mint a test. Csakhogy a lélek nem tűri oly bambán a szenvedést, mint a test; a test nem támogatja a lelket, mint ahogy a lélek támogatja a testet.

A magány: szenvedés, sokszorozva végtelennel.

Ha az ember forró napsütésben vándorol, nem áll meg útközben, hogy leszakítsa a legszebb virágot.

Ahogyan egy párizsi nő a kendőjébe burkolózik, ahogyan az utcán lábait emelgeti, abból a hozzáértő kitalálhatja rejtek-útjainak titkát.

Minél nehezebb elérnünk valamely dolgot, annál féktelenebbül vágyódunk utána.

Az asszonyok, bár fölhánytorgatják a férfiaknak, hogy ezek nem helyes módon szeretik őket, mégis nagyon kevésre becsülik az olyan férfiakat, akiknek a lelkülete félig-meddig nőies. Egész felsőbbségük abban áll, hogy elhitetik a férfiakkal, hogy a szerelem terén a férfi alacsonyabb rendű a nőnél; így aztán könnyen faképnél hagyják a kedvesüket, ha az elég járatlanul leveszi róluk mind ama félelmeket, melyekkel szeretnek páváskodni, a színlelt féltékenység jóleső kínjait, a csalódott reménység, a hasztalan várakozás szorongásait, egyszóval édes asszonyi gyarlóságuk gyönyöreinek egész sorát.

Mi ellenkeznék mélységesebben az asszonyi természettel, mint a nyugodt, tökéletes szerelem? Izgalom kell nekik, a vihartalan boldogságot nem tekintik boldogságnak. Azok a női lelkek, amelyek elég erősek ahhoz, hogy a szerelemben fölleljék a végtelenséget, angyali kivételek és az asszonyok világában ugyanazt jelentik, mint a teremtő lángész a férfiak között. A nagy szerelmi szenvedélyek éppúgy ritkaságszámba mennek, mint a műremekek. Ami ezeken kívül létezik, az csupa alkalmi egyesülés, múló inger, megvetésre méltó, mint minden alacsonyrendű dolog.

Abban az életkorban, amikor a lélekben még van elég fiatalság ahhoz, hogy bánkódni tudjon és távoli reményeket táplálni, amikor még a nőben többet tud látni a nőnél, nem a legnagyobb boldogság-e, ami férfit érhet, úgy szeretni, hogy egy fehér kesztyű érintése, a kedves hajának futó illetése, egy mondat elhangzása, egy röpke pillantás elfogása mélyebb örömmel töltse el, mint aminőt a viszonzott szerelemben való legszilajabb egyesülés adhat? Innen van, hogy csupán az eltaszítottak, a rútak, a szerencsétlenek, a titokban szeretők, a félénk nők és férfiak ismerik azokat a kincseket, amelyeket az imádott lény hangja magában rejt. Minthogy a forrósággal telített levegő remegésének eredete és törvénye a lélekben magában van, a szívek közt oly föltarthatatlanul teremt összhangot, a gondolatokat oly tündöklően idézi fel és annyira őszintének hat, hogy a hangnak a legkisebb elhajlása gyakran egész feloldódást rejt magában. A szerelem benne remeg a hangban, még mielőtt a tekintet elárulná.

Rosszmájú embereknek, akik szeretnek mindenen csúfolódni, nagy gyönyörűség lehet, ha ismerik egy asszony titkát, ha tudják, hogy a szemérmessége hazug, hogy szelíd arca mély gondolatot leplez, hogy tiszta homloka mögött valami szörnyű dráma lappang. De vannak viszont lelkek, akiket az ilyen látvány őszintén elszomorít és sokan a nevetők közül is, ha otthon egyedül vannak a lelkiismeretükkel, megátkozzák a világot és megvetéssel illetik az ilyen asszonyt.

A legszebb becsvágy is kialszik a háztartási számadó-könyvben.

Azok a szegény emberek, akiknek az életéből hiányzik a szerelem, s akik ifjúságuk legszebb óráit lélekölő munkában töltik el, ők tudják csak a titkát annak a gyors pusztításnak, amelyet letarolt, félreismert lelkükben véghezvisz egy nagy szenvedély. Annyira biztosak a választásuk helyességében, oly hirtelenséggel pazarolják lelkük minden erejét a nőre, akibe belészerettek, hogy a közelében gyönyörűséges izgalmakat élnek át, gyakran anélkül, hogy hasonlót ébresztenének benne. Ez hízeleg a legjobban az asszonyok önzésének, ha képesek felismerni a szenvedélynek ezt a látszólagos mozdulatlanságát és a lappangó indulatot, mely oly mélyről jön, hogy időbe telik, amíg fölszínre tud jutni. Ezek a szerencsétlen flótások remeték Párizs szívében, átélik a remeteélet minden gyönyörét és megesik, hogy nem bírnak ellentállani a kísértéseinek; de még gyakrabban csalódásnak, elárultatásnak, félreismertetésnek esnek áldozatul és ritkán jutnak hozzá, hogy leszakíthassák a gyümölcsét ennek a szerelemnek, mely számukra mindenkor égből hullott virágot jelent.

Ha valaki egy királynő szívét akarná erőszakkal meghódítani, ez a merész kísérlet talán több reménnyel kecsegtetne, mint belebolondulni olyan asszonyba, aki boldog a házasságában. Egy királynőt rendszerint hiúvá tesz hatalma és így ártalmára lehet a saját fönsége; ellenben egy bigott polgárasszony olyan, mint a csiga, mint az osztriga, mely megbúvik kemény héjának vértezetében.

Alig van szenvedély, amely idővel bűnre ne vinné az embert.

A féltékeny szerelmesek mindent lehetségesnek tartanak. És a bírák, a kémek, a szerelmesek és a tudományos kutatók éppen azáltal jutnak a kívánt igazsághoz, hogy mindent lehetségesnek tartanak és a sok lehetőség közül kiválogatják a legvalószínűbbeket.

Saját titkunkat elhallgatni nem nagy dolog; de mintegy előre hallgatni egy megtörtént dolgot, ha kell, harminc esztendőn keresztül elfelejteni, miként Ali pasa tette, hogy egy harminc éven keresztül forralt bosszútervet végrehajthasson: ez aztán nem csekély dolog olyan országban, ahol kevés ember tud színlelni, akár csak harminc napig is.

A rendőrség, édes fiam, a világ legügyefogyottabb intézménye, az államhatalom pedig a leggyengébb, mihelyt tisztán személyes ügyről van szó. Sem egyik, sem másik nem képes a szívekben olvasni. Józan ésszel kívánni lehet tőlük, hogy kifürkésszék valamely cselekedet értelmi szerzőit. Tudni kell azonban, hogy mind az állam, mind a rendőrség erre a célra fölöttébb alkalmatlan: hiányzik belőlük mindenekelőtt az a személyes érdeklődés, amely mindent föltár az előtt, aki mindent tudni akar. Nincs a világon hatalom, amelyik képes lenne megakadályozni egy gyilkost vagy egy méregkeverőt abban, hogy egy herceg szívéhez, illetve egy tisztességes ember gyomrához férkőzzék. A szenvedély a legjobb rendőrség.

Csak akkor nyúljunk ellenségünkhöz, ha leüthetjük a fejét.

Mindig könnyű eltenni láb alól az olyan embert, aki szereti a nőket.

Ha hölgyről van szó, gavallér embert semmi sem alacsonyíthat le.

Nem bolondság-e párbajozni, ha ezzel az igazság kárt szenved?

Julius Ceasar nővérét nem lehet büntetlenül meggyanúsítani.

Alig van asszony, aki életében legalább egyszer valamilyen elvitathatatlan tény következtében éles, metsző, döntő kérdés előtt ne állott volna, könyörtelen kérdés előtt, melyet ha a férj feltesz, már előre is a hideg borzadály fut végig az asszonyon, s az első szó gyilkos acélként hatol a szívébe. Innen származik az az alapigazság: minden asszony hazudik. Jámbor hazugság, megbocsátható hazugság, nemes hazugság, undorító hazugság, de mindenképpen kényszerítő hazugság! Egyébként ha ezt a kényszert elismerjük, érthető, hogy mindenki ügyes hazugságra törekszik. Franciaországban bámulatosan tudnak hazudni a nők. Erkölcseink nagyszerűen kitanítják őket a kétszínűségre. Elég az hozzá, az asszony oly arcátlanul gyermekes a hazudozásban, oly bájos, oly őszinte; oly jól felismeri a hazugságban az alkalmas eszközt a minden boldogságot veszélyeztető heves összeütközések elkerülésére, hogy éppúgy nem nélkülözheti azt, mint a vattát, melybe ékszereit göngyöli. A hazugság az asszony beszédének az alapja, az igazmondás nála csak ritka kivétel. Igazat is mond néha, mint ahogy erényes is tud lenni szeszélyből, vagy számításból. Aztán meg némely asszony nevet, mikor hazudik, a másik sír, egyik elkomorul, másik kijön a sodrából, már amilyen a természete. Miután az életben azzal kezdték, hogy tettetett közömbösséggel fogadták azokat a hódolatokat, melyek a hiúságnak a leginkább hízelegnek, a végén gyakran saját maguk előtt is hazudnak.

Egy asszonyt kikérdezni nem annyit jelent-e, mint kiszolgáltatni neki önmagunkat? Hiszen ezáltal tud meg mindent, amit el akarunk titkolni előtte és talán akkor titkolózik leginkább, mikor megszólal.

A hála oly adósság, amelyet a gyerekek nem mindig vesznek fel a leltárba.

Akár utazik, akár kandallója s felesége szoknyája mellett marad, előbb-utóbb elkövetkezik az a kor, amikor az élet már nem egyéb megrögzött szokásoknál, amelynek az ember egy általa kiválasztott környezetben hódol. Ilyenkor csak egy boldogság marad számunkra: ha kifejthetjük azokat a képességeinket, amelyeket a való életben hasznosítani tudunk. E két módszeren kívül minden más hamis.

Amit Európa csodál, azért Ázsia büntet. Ami bűn Párizsban, az elkerülhetetlenül szükségessé válik, mihelyt az ember túljutott az Azori-szigeteken. Semmi sem állandó idelent a földön, közmegegyezések szerint élünk, amelyek a világtájak szerint változnak. Aki már kényszerűségből belesimult minden társadalmi formába, annak meggyőződés, erkölcs csak holt szavak. Egyetlen igaz érzés marad csupán bennünk, az, amelyet a természet ültetett belénk: az önfenntartás ösztöne.

Csak egyetlen olyan földi érték létezik, amely megérdemli, hogy az ember törődjék vele. S ez az arany. Az arany képvisel minden emberi erőt.

Az ember mindenütt egyforma: mindenütt folyik a harc gazdag és szegény között, mindenütt elkerülhetetlen, jobb tehát kizsákmányolónak lenni, mint kizsákmányoltnak; mindenütt vannak izmos emberek, akik dolgoznak, s erélytelen puhányok, akik önmagukat gyötrik; mindenütt egyformák az örömök, mert az értékek mindenütt kifáradnak, és csupán egy indulat éli túl valamennyit: a hiúság.

A hiúságot csak tengernyi arannyal lehet kielégíteni. Kedvteléseinkhez időre s erőre van szükség, vagy nagy odaadásra. Az aranyban mindez csírájában bennfoglaltatik, s mindezt valóra váltja.

A boldogság vagy erős indulatok játéka, amelyek felőrlik az embert, vagy valamilyen pontosan szabályozott elfoglaltság, amely egy ütemesen működő angol gépezethez teszi hasonlóvá az embert. Ezeken az örömökön kívül még él valamilyen, nemesnek mondott kíváncsiság bennünk, amely meg akarja ismerni a természet titkait, vagy pedig utánozni akarja megnyilvánulásait. Ez a Művészet vagy a Tudomány, a Szenvedély vagy a Nyugalom.