Stendhal

Nem illik szeretni azt, akit szégyellenénk házastársul kívánni.

A szerelem olyan, mint a láz; születik és elmulik a nélkül, hogy az akaratnak bármi kis része is volna benne.

Olyan lényt keresünk, akinek a társaságában bátran követhetjük első gondolatunkat anélkül, hogy valaha is törődnünk kellene az illendőségekkel.

Bosszant, ha ló helyett paripát írnak, mert képmutatás.

A szerelem gyönyörűséges virág, de az embernek elég bátornak kell lennie, hogy odamerészkedjék érte a meredély szélére.

A túlságosan könnyű siker rövidesen megfosztja varázsától a szerelmet: az akadályok emelik értékét.

Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.

Az ember mindig látja minden kellemetlenségét jelen helyzetének, de semmit sem lát azokból, amelyek abban a helyzetben várnak rá, ami után vágyakozik.

Elhatalmasodtak boldog emlékei, és megsemmisítették, amit józansága már-már felépített. Az ész hiába küzd az ilyen emlékekkel; szigorú próbálkozásai csak erősítik varázsukat.

Úgy hiszem, még nem leltem meg önmagam, nem ismerem még jellemem; nagyratörésemben mindig úgy véltem, hogy a boldogság ott van, ahol én nem vagyok...

Az élet oly` rövid, hogy az ember ne fossza meg magát az örömtől, még ha az öröm veszélyt rejteget is!

A szerelem örömei mindig arányban vannak az elvesztésüktől való félelemmel.

Aki nem tud titkot tartani, szeretni sem tud.

Két szerelmes érzései csaknem sohasem egyformák. A szenvedélyes szerelemnek megvannak a maga állomásai, egyiken egyik, másikon a másik fél szerelme erősebb.

Önmagáért szeretem a matematikát, s szeretem mindmáig, mert nem tűri a képmutatást és a homályt, azt a két dolgot, melyektől a legjobban borzadok.

A legelső alkalommal, amikor azon kapod rajta magadat, hogy azt mondod: "Unatkozom", vizsgáld meg, mi történik benned. Ezen kell kezdened, ha meg akarod ismerni tenmagadat.

A legnagyobb boldogság, amelyet a szerelem adhat nekünk, az első kézszorítása annak a nőnek, akit szeretünk.

Aki a célt akarja, annak az eszközöket is akarnia kell.

Az igazi féltékenység mindig növeli a szerelem érzését.

Nem gáncsolok és nem dicsérek, csupán megfigyelek.

A megpróbáltatásban csak a legelszántabb bátorság segít. A lélek élvezi a bátorságot, és elfelejti, hogy töprengjen a bajon.

Vajon kevésbé szép-e az út, ha a szélén húzódó sövényben tövisek szúrnak? Az ember csak menjen tovább, hagyja ott a mérges töviseket, hagyja meg őket keserves magányukban.

Azoknak a gaz papoknak mégis igazuk volna? Mennyit bűnöznek, s úgy látszik, az ő kiváltságuk, hogy ismerjék a bűn lélektanát!

Miért kívánják tőlem, hogy ma is ugyanaz legyen a véleményem, mint hat héttel ezelőtt? A saját kijelentéseim zsarnokoskodjanak fölöttem?

A szerelem olyan, mint az égen a Tejút: csillogó tömeg, ezer meg ezer kis csillagból, melyek közül nem egy maga is ködfolt.

Mindig legyen egy kis kétség, amelyet le kell csillapítsunk. Íme, ez kelti fel a pillanat szomjúságát, s élteti a boldog szerelmet. Mivel a félelem sohasem tágít tőle, gyönyörei sohasem untatnak bennünket.

A legboldogabb szerelemnek is megvannak a viharai, akár azt is lehetne mondani: éppen annyira él rettegéseiből, mint ujjongásaiból.

Mi sem érdekesebb a szenvedélynél; minden váratlan benne, s a hős egyben áldozat is. Mi sem sivárabb a kedvtelés-szerelemnél, itt minden számítás, mint az élet összes prózai ügyében.

Igen, uraim, a regény: tükör, hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost, aki tűri, hogy ott poshadjon a víz s megszülessék a pocsolya!

Szeretem az erőt: de abból az erőből, amelyet szeretek, a hangya ugyanannyit mutathat, mint az elefánt.