Jean de La Bruyére

Hálásak lehetünk barátunknak, ha miután nagy kegybe jutott, még ismerősünk marad.

A hirtelen támadt szerelemből a leglassabban gyógyulunk ki.

Ne várjunk a nevetéssel, amíg boldogok leszünk, mert különben félő, hogy meghalunk, anélkül, hogy nevettünk volna.

Amikor az ember akár illendőségből, akár unottságból, akár életrendből lemond az élvezetekről, első dolga, hogy másokban elítéli őket.

Akit feledni akarunk, arra gondolunk.

Jobb fájón nélkülözni, akit szeretünk, mint együtt lenni azzal, akit nem.

A szegénység közvetlen oka a nagy vagyon.

Emberileg szólva, a halálnak jó oldala is van: az, hogy véget vet az öregségnek.

A szerelem szerelemmel kezdődik, s a legerősebb barátságból is csak gyenge szerelem fejlődhet.

Annyi rosszat mondanak nekem valakiről, én pedig olyan keveset látok benne, hogy azt kezdem gyanítani, vajon nincs-e valamiféle bosszantó érdeme, amely elhomályosítja a többiekét.

Van olyan nyomorúság, amelynek láttára valósággal szégyen boldognak lenni.

Azok a dolgok, amelyekre leginkább áhítozunk, nem történnek meg; vagy ha megtörténnek is, nem abban az időben és nem olyan körülmények között, amikor szertelen örömet okoznának.

Az idő erősíti a barátságot, és gyengíti a szerelmet.

Nem akaratunktól függ, hogy örökké szeressünk valakit, mint ahogy az sem függ akaratunktól, hogy ne szeressünk.

A szerelem a csömörbe hal bele, s a feledés temeti el.

Ahogy mindinkább vonzódunk azokhoz az emberekhez, akikkel jót cselekedtünk, úgy mind hevesebben gyűlöljük azokat, akiket nagyon megbántottunk.

A rajtunk esett sérelmek érzését kezdetben elfojtani és évek múltán megőrizni egyaránt nehéz.

A bölcs ember nem hagyja kormányozni magát, és nem igyekszik másokat kormányozni; azt akarja, hogy mindig csak az ész kormányozzon.

Azt hiszem, hogy gondolkodásunk, kedélyünk, ízlésünk, szenvedélyeink és érzelmeink tekintetében attól a helytől függünk, ahol élünk.

Nagy csapás, ha valaki se nem elég elmés, hogy jól beszéljen, se nem elég okos, hogy hallgasson.

Sokszor könnyebb és hasznosabb összeférni a többiekkel, mint arra törekedni, hogy a többiek alkalmazkodjanak hozzánk.

Nem sokra megyünk a barátságban, ha nem vagyunk hajlandók megbocsátani egymásnak apró hibáinkat.

A gúnyolódás gyakran lelki szegénység.

Aki huzamosabb ideig a fondorlatok világában élt, nem bír többé meglenni nélkülük: minden másfajta élet csak tengődés neki.

Ne háborodjunk fel az embereken, amikor azt látjuk, hogy kemény szívűek, hálátlanok, igazságtalanok, dölyfösek, és csak önnönmagukat szeretik, másokkal pedig nem törődnek: ilyenek, ez a természetük. Felháborodni ezen, az olyan, mintha nem bírnánk elviselni, hogy a kő leesik, vagy a láng felfelé tör.

Ha nyomorúságos az életünk, nehéz elviselni; ha boldog, szörnyű elveszteni: a kettő egyre megy.

Nincs, amit az emberek jobban szeretnek megőrizni, s amit kevésbé kímélnek, mint tulajdon életüket.

Az unatkozást a lustaság hozta világra; nagy része van abban, hogy az emberek az élvezeteket, a szerencsejátékot és a társaságot hajhásszák. Aki szereti a munkát, beéri önnönmagával.

A legtöbb ember számára csak egyetlen igazi csapás van: az, ha érzi, hogy hibát követett el, és van mit szemére vetnie magamagának.

A derék ember az, aki se nem szent, se nem álszent, s aki megelégszik azzal, hogy csak erényes.