Müller Péter

Már látom, hogy én nem egy senkihez sem tartozó, magányos lény vagyok, hanem Valakinek a gyermeke. Egy szellemi Atyának a teremtménye, aki bennem él. És azt mondom, hogy ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd. Mert akármilyen az akaratod, jelentsen bár nekem ne csak kellemes dolgokat, de bajt és megpróbáltatást is, mégis tudom, hogy Jó Akarat - mivel szeretsz, és én is szeretlek.

Sok világ van, s mindig az a valóságos, amelyre ráhangolódunk.

Hogy szeretett-e valakit, nem lehetett tudni. Nem mondta, nem mutatta. Talán nem is élte... Sohasem láttam a szívét. Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki. Ha meglátogattam, örült nekem - ha elmentem, nem bánta. - "Szervusz!" - mondta, amikor beléptem hozzá, és amikor elmentem tőle, ugyanígy köszönt el tőlem: - "Szervuuuusz!" Ez a kissé éneklős, hosszú "ú" teljesen formálissá, személytelenné tette a köszönését, mintha egy idegentől búcsúzna el, merő szokásból. Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelőtt, teljesen mindegy volt neki.

Ha lehet, elmenekülök. (...) Akkor is elmegyek, ha nem szeretnek, és akkor is, ha én nem szeretek valakit.

Minden tett, amelyben nincs szeretet, szenvedést szül.

Szüntelenül működik bennem egy elképzelt világ, és az a fontosabb. Ez az élet itt szürke, vacak és ostoba!... Nem tudom, van-e másik... Biztosan van, mert én állandóan abban járok.

A mai társadalom olyan beteg, hogy nem szabad közösséget vállalni vele. Neked is azt tanácsolom: Járj magánúton!

Most rólad van szó! Csakis rólad, akiben az "én vagyok" élmény él. Az emberek jönnek-mennek, de te maradsz. Önmagad állandó társa vagy. Álmodban is kísér. Ott is énként bolyongsz, s rájössz majd, hogy a halálod után is megmarad. És most jön a lényeg. Ha ez így van, lehetetlen, hogy önmagaddal ne légy jóban!

A másikkal "jót tenni" csak akkor lehet, ha észre sem vesszük. A valódi "jótett" nem is lehet más, mint hogy a másik embert önmagához visszavezetjük; saját erejére, sorsmegoldó hatalmára ráébresztjük - végső soron, hogy megtanítjuk önmagát szeretni.

A beteljesült álomnak csak akkor örülünk, ha mi magunk is beteljesedünk. És csakis akkor mondhatjuk, hogy egy élmény a miénk, ha megharcoltunk érte.

Embernek lenni nehéz. Az emberi sors küzdelmet jelent, olyan életet, melyet a születéstől a haláláig végigkísér a félelem és a szenvedés. És ez mindjárt az idejövetel pillanatában kiderül. Manapság, amikor az élet értelmével együtt az eget is ellopták a fejünk fölül, nem illik erről beszélni. Minél sötétebb egy társadalom, annál kevésbé vállalja az emberélet tragikus valóságát, annál inkább próbálja becukrozni és színes papírba csomagolni a nehézségeket.

Tiszteld a tévedéseidet, a szenvedéseidet és a káprázataidat - a nagy végső szőtteshez szükség van rájuk!

Aki önmagát a külvilágtól függővé teszi, előbb-utóbb boldogtalan lesz.

Az élet nem más, mint lelkünk tudattalan tartalmainak a sztorivá válása.

Az a szomorú tény - tapasztalataim alapján mondom -, hogy nincs olyan asszony manapság, akinek a női önérzetét ne sértettük volna meg. Észre sem vesszük, mert a két nem közötti alaphelyzet eleve sértő a nőkre nézve: ha nem látok az asszonyomban többet, mint amit az emberiség évezredek óta lát benne: sértő. Ha rálegyintek, ha nem hallgatom meg, ha nem méltatom arra, hogy életem nagy kérdéseit megbeszéljem vele: sértő. Ha nem fedezem fel értelmét, méltóságát: sértő. És legyen az a nő egy kóbor utcalány, egy áruházi pénztárosnő vagy éppen az angol királyi családhoz tartozó Diana hercegnő - életét a női lényének sérelme nélkül megúszni nem tudja.

Csakis az érett lelkű nők képesek túllépni női szerepeiken s fölismerni, hogy önálló és szabad lények, akiknek sorsa - bár velük összefügg, de - nem csupán a Férfi.

Nincs a világon olyan nagy baj, amin egy csoda ne segíthetne.

Ha gondolsz valakire, azonnal ott vagy, ha történik vele valami, azonnal érzed, s ha mélyen szeretsz valakit, kilépsz az időből, s az örökkévalóságot éled tovább.

Ugyanaz a tudós, aki kisgyermekének kezéből kikapja a gyufát - mert szereti és félti -, az emberiségnek - amelyet nem szeret és nem félt - odaadja a hidrogénbombát s a géntechnológiát.

Van egy időtlennek tűnő állapot, amikor teljesen magunkra maradunk. S ráadásul éppen a szakadék fölött, a legnehezebb, legveszedelmesebb helyzetben. Ilyenkor csak két dolog segít. Az egyik a múltból ered, mindabból, ami megtörtént már, s amibe itt, az örvénylő semmiben is kapaszkodót lehet találni. A másik a jövőből üzen, onnan, ahol nincs még semmi, csak lehet... sőt, lesz.

A gyermeket izgatja a varázslat, s minél inkább megőrizzük gyermekségünk első rácsodálkozását a világra, lelkünk mélyén annál kevésbé mondunk le arról, hogy a kemény, rideg, közönyös és tehetetlen valóságot valahogy igenis befolyásolni tudjuk!

Az ember, mint a Természet megismerője: eszmét követ. Az ember, mint a Természet ura: rögeszmét. Megismerni ugyanis semmit sem lehet önmagunk megismerése nélkül, s aki magát csak felszínesen ismeri, tudja, hogy van benne egy önző és mohó ego, s van egy magasabb valója, akinek célja nem a birtoklás és a hatalom, nem a "természet leigázása", hanem az emberiség, a jóság és a szeretet. Erről azért tud kivétel nélkül mindenki, mert nincs olyan pillanata az életnek, amikor ne kellene arról döntenie, hogy kit szolgál: az életet, vagy a halált, a fényt, vagy a sötétséget, az áldást, vagy az átkot, a szeretet, vagy az önzést, önmagát, vagy az igazságot.

Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először nem is tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti persze. A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.

Mindig a második gondolat a jó. Vagy a harmadik! Mindig alá kell nézni annak, ami először az eszünkbe jut, mert az nem a mi gondolatunk, hanem a világé. Amikor a felszín alá nézünk, megpillanthatjuk azt a mélyebben rejlő, letagadott igazságot, ami a miénk!

Az emberi lélek olyan, mint egy gazdagon megépített orgona: minden sípja szól.

Akármilyen komor, örvénylő viharba kerülünk, ahol már nem látni senkit, egymást sem; akármilyen földrengésen, tornádón, cunamin, hurrikánon repülünk át - tudjunk egymásról! Hogy jövünk s hogy együtt vagyunk.

Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát­ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.

A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké, éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve - anélkül, hogy ezt észrevenné - tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. És ez nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki. A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni. Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár - ha az ego hatalma megtörik.

Aki mélyre néz magában, látja, hogy ott, azon a helyen, ahol a szerelem lakik, csak egyetlen üres trónus áll.