Lev Tolsztoj

Mindazokat a fogalmakat, melyekkel a végest a végtelenhez hasonlítjuk, mint: Isten, szabadság, a jó stb. logikai kutatás tárgyává tesszük. Pedig hozzáférhetetlenek az értelem kritikája számára. Ha nem volna olyan rémes, nevetséges volna, mily gőggel és gyermeki önelégültséggel szedjük szét az órát, vesszük ki játékszerül a rugókat - s azután mint csodálkozunk, hogy az óra nem jár többé.

Micsoda különös illúzió azt feltételezni, hogy ami szép, az jó is!

A tiszteletet azért találták ki, hogy elrejtsék a puszta helyet, ahol a szeretetnek kellene lennie.

A szeretet - útjában áll a halálnak. A szeretet az élet. Mindent, mindent, amit csak értek, azért értem, azért létezik, mert szeretek. Mindent csakis ez fűz össze. A szeretet az Isten; meghalni annyit jelent, mint nekem, a szeretet egy részecskéjének, visszatérni a közös örök forráshoz.

Szóval ha érzéseim megsemmisülnek, ha a testem meghal (...), már semmiféle létezés nem lehetséges?

Vannak emberek, akik, ha bármiben is szerencsés vetélytársra akadnak, a benne levő jótól készek tüstént elfordulni, s csak a rosszat látják benne. Vannak aztán, akik, ellenkezőleg, épp azt a tulajdonságot akarják a boldog vetélytársban látni, amellyel legyőzte őket, s fájdalomtól elszoruló szívvel csak a jót keresik benne.

Némelyik idő olyan, hogy egy egész hónapot odaadsz belőle egy fél garasért; de van, amiből egy fél órát sem lehet semmi pénzzel megfizetni.

Szeressétek, akik gyűlölnek titeket, de szeretni azt, akit az ember maga gyűlöl, lehetetlen.

Szabadság? Minek a szabadság? A boldogság épp az, hogy az ember az ő vágyaival, gondolataival szeret, kíván, gondolkozik, azaz semmi szabadság - ez éppen, ami boldoggá tesz.

A művészet hanyatlik, minél tovább nézi az ember az újakat, annál jobban látja, hogy a régi mesterek milyen utánozhatatlanul nagyok.

A művészet nem tűr vitát és okoskodást.

Azok, akik tapasztalatból ismerik az elfogultságot, tudják, hogy ez az érzés az idővel egyenes arányban nő, míg az elszántság fordított arányban csökken.

A szeretet nem egy személy kizárólagos szeretete, hanem olyan lelkiállapot, amelyben készek vagyunk mindent szeretni; az az állapot, amelyben egyedül ismerhetjük föl lelkünk isteni eredetét.

Szeretni annyit tesz, mint annak az életét élni, akit szeretünk.

Hiába valósult meg teljesen, amire oly soká vágyódott - nem volt egészen boldog. Vágyainak a megvalósulás, hamar megérezte, egy homokszemet adott csak a boldogságnak abból a hegyéből, amelyre számított. A beteljesülés megmutatta az örök tévedést, amelybe azok esnek, akik a boldogságot vágyaik teljesüléseként képzelik el.

Bölcsesség jóság nélkül cselvetés és árulás.

Az életen keresztül nincs hamisabb vezető, mint az emberek véleménye.

Aki a haláltól fél - nem él.

Mintha nem tudná, hogy maga az élet nekem; nyugalmat azonban nem ismerek, és nem adhatok; magamat, a szerelmemet... igen. Nem tudok külön gondolni magára s magamra. Maga és én, egy nekem; nyugalomra azonban nem látok sem a magam, sem a maga számára lehetőséget. A kétségbeesést, a boldogtalanságot, azt lehetségesnek látom... és lehetségesnek a boldogságot.

A nő boldog s mindent elér, amit csak kívánhat, ha a férfit elbűvöli.

Ha jót teszel, légy hálás érte.

Az ember élete csak akkor értelmes, ha szolgálatnak fogja fel.

A legelterjedtebb és legáltalánosabb tévhitek egyike, hogy mindenkinek megvannak a maga határozott sajátságai: van jó és rossz ember, okos és buta, erélyes és tehetetlen, és a többi. Az emberek nem ilyenek. Annyit bárkiről állíthatunk, hogy többször jó, mint rossz, többször okos, mint ostoba, többször erélyes, semmint tehetetlen, vagy megfordítva; de nem lehet igaz, ha az egyik emberről azt állítjuk, hogy jó vagy okos, a másikról pedig, hogy gonosz vagy ostoba. Pedig többnyire így osztjuk fel az embereket, s ez merőben téves. Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos. Ugyanígy van az emberekkel is. Mindenki magában hordja az összes emberi tulajdonságok csíráit, néha az egyik nyilvánul meg benne, néha a másik, s olykor egyáltalában nem hasonlít önmagához, holott ugyanakkor mégiscsak önmaga marad.

A valódi megismerést a szív adja, azaz a szeretet. Csak azt ismerjük, amit szeretünk.

Félti és óvja az érzéseit, akár az életét, sosem fogja rossznak vallani azt, ami neki jó és kellemes. Ha pedig így tesz, nem látja meg benne a valódi rosszat, ezért meg sem szabadulhat tőle... Egyre mélyebbre zárja majd, és átlép a cselekedetek útjára, melyet az érzés követel... Hogyan mondjam el neki, hogy az őrjöngő én örömök után loholó vágyai fokozzák, felszítják a szenvedély lángját? És azt, hogy a gondolkodó én felszabadítja a szeretetet. Hogyan mondjam el neki, hogy mindenkinek joga van a boldogsághoz?

Amikor az agyaddal írsz, a szavak engedelmesen és simán vetődnek papírra, mikor azonban szíveddel dolgozol - annyi gondolat tolul a fejedbe, annyi kép gyűlik össze emlékezetedben, annyi emlék a szívedben, hogy kifejezéseid pontatlanok, tökéletlenek, egyenetlenek, durvák lesznek.

Megsérteni csak tisztességes embert és tisztességes asszonyt lehet; a tolvajnak azt mondani, hogy tolvaj, csak ténymegállapítás.

A halál legnagyobb baja, hogy ha egy embertársunk meghalt, nem tehetjük többé jóvá a rajta elkövetett rosszat. Azt szokás mondani: "Élj úgy, hogy minden órában kész légy a halálra." Én inkább azt mondanám: "Élj úgy, hogy mindenki meghalhasson anélkül, hogy teneked ezt a bűnbánatot kelljen érezned."

Az embernek ahhoz, hogy boldog legyen, két dolgot kell tennie: először hinnie kell, hogy van az életének értelme. Másodszor meg kell találnia, hogy mi az.

A történelmi eseményekben az úgynevezett nagy emberek csupán címkék, csupán nevet adnak az eseményeknek; ezeknek, akárcsak a címkéknek, épp a legkevesebb közük van magukhoz az eseményhez. Minden cselekedetük, amelyet ők maguk szabad akaratukból eredőnek tartanak, történelmi értelemben eleve meghatározott, mivel összefügg a történelem egész folyásával, tehát korántsem tetszés szerint való.