(Budapest, 1936. december 1. –) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó, a hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja.
A mai ember oly mértékben a zűrzavar gyermeke, hogy a normális életre, vagyis a belső harmóniára, a szeretetre és a szorongásmentes életre képtelen. Ilyen lelkülettel nehéz megfogni, és magamhoz húzni a másik kezét, aki ugyanilyen. De legalább tudjuk, hogy így van. S törekedjünk arra, hogy ne így legyen.
Elmegyünk egymás mellett. És ez még nem a legnagyobb baj. Hanem az, hogy észre sem vesszük. Magányunk oka rendszerint ez. Elidegenedtünk egymástól. Nem vesszük már a jeleket.
Állandó önvédelemben csak a lelkileg éretlen ember él. Aki gyenge. Aki fél, hogy önbizalma törékeny. Az erős embert az tette erőssé, hogy sok hasznos, beépíthető, megvalósítható érzést és gondolatot kapott másoktól.
Álmában a legszebb valaki, amikor nincs rajta mimika: az, aki. Nem játszik senkinek, nem viselkedik, a lelke nincs "egészen itt". Intim pillanat ilyenkor meglesni valakit, néha még az álmait is látni. Gyengéd, titokzatos, lelki pillanat ez.
Egy jó színész a bukásából többet tanul, mint a sikereiből. Egy sportoló, ha nagy akar lenni, a vereségeiből tanul. Kérdezd meg - de csak a nagyokat! A közepesek ezt nem tudják.
A legtöbb ember úgy szenved, hogy nem tanul belőle semmit. Nem találja meg az értelmét. Nem éli át, hogy a sorsa nevelni, tanítani akarja. Azt hiszi, a baj minden ok nélkül szakadt rá, s ezért ki van téve annak a veszélynek, hogy - bár az idő meggyógyítja - a baj újra megismétlődik vele.
Nőknél gyakran tapasztaltam hosszú életem során, hogy elszánja magát valaki egy magányos életre, s azt is éli. Egyedül él, egyedül is akar maradni, és nem veszi észre, amikor elege lesz ebből.
Minél inkább dühbe gurulok, annál inkább igaza van. (...) Ha fölmegy a vérnyomásom, akkor nagyon. (...) Az embernek az egója egy kis barométer lesz, amin mérni tudja saját hamisságát.
A felejtés nagy kegyelem. Főleg, ha bajt, sérelmet, sebet és fájdalmat felejtünk el, és az is bölcs dolog, hogy nem látjuk a jövőnket. Föllebbenteni az Idő fátylát csak akkor szabad, ha valakinek kellő hatalma van átírni sorsának genetikus kódjait.
Nők tudják, hogy igazi arcuk nem a festetlen, az elhanyagolt, hanem az, amikor "megcsinálja" magát; amikor külsejét gondosan a belsejéhez hangolja. Ez nem másoknak, hanem elsősorban önmagának szól.
Az emberi kapcsolataink nem ott kerülnek bajba, hogy más igazságom van, mint neked, és nem értjük meg egymás igazát, hanem ott, hogy én is hazudok magamnak, te is, és egyikünk sem tud róla.
