Anatole France

Jacques Anatole François Thibault (Párizs, 1844. április 16. – Saint-Cyr-sur-Loire, 1924. október 12.) francia író, költő, kritikus, akadémikus. Franciaországban úgy tekintenek rá, mint a „harmadik köztársaság” egyik nagy irodalmi kritikusára, kora élő lelkiismeretére, aki a 20. század elején mélyen elkötelezte magát szociális és politikai ügyek mellett. 1921-ben munkásságát irodalmi Nobel-díjjal ismerték el.

English3 Magyar142 Română52
A nő egy ügyesen megszerkesztett csapda: már akkor elejti áldozatát, amikor az szimatot fog.
A vágyaknak, még a legártatlanabbaknak is, az a bajuk, hogy alávetnek másnak, és függővé tesznek bennünket.
Amint előrehaladunk az életben, mindinkább rájövünk, hogy a legritkább bátorság: gondolkodni merni.
Csakis a képtelen dolgok kellemesek és szépek, csakis azok varázsolják vonzóvá az életet, és gátolnak meg bennünket abban, hogy belehaljunk az unalomba.
Könnyebb nagy boldogságot ígérni, mint valóra váltani ezt az ígéretet.
Ha élünk, akkor vágyunk. És aszerint ítéljük az életet jónak vagy rossznak, hogy vágyunkat édesnek vagy keserűnek hisszük.
Egy nő nem minden férfi mellett ugyanaz a nő.
A gyűlölet, amit nem viszonozunk, elvesztette erejének felét.
Gyönyöreinket gazdagítva tökéletesítettük a fájdalmainkat.
A női divat után olyan férfiak érdeklődnek, akik nem szeretik a nőket. Azok a férfiak, akik szeretik a nőket, észre sem veszik a ruhájukat.
A szív észt ad, de az ész nem teremt szívet.
A közvélemény egyetlenegy vágyunk feláldozását sem éri meg.
Ha csakis a rossz létezne, nem látnád, mint ahogy az éjszakának sem volna neve, ha sohasem kelne fel a nap.
Ahhoz, hogy nagy dolgokat vigyünk végbe, nem csupán cselekednünk kell, de álmodnunk is, és nem csupán terveznünk, de hinnünk is.
Minden változásnak, még annak is, amit a leghőbben óhajtunk, megvan a maga szomorúsága - mert az, amitől megválunk, önmagunk egyik része volt. Az egyik élet számára meghalunk, hogy egy másikba beléphessünk.
A bolond akkor a legijesztőbb, ha igazat mond.
Önmagában semmi sem tisztességes, vagy tisztességtelen - amint önmagában semmi sem jó, vagy rossz, és semmi sem igazságos, vagy igazságtalan, kellemes vagy kínos. Az emberi gondolkodás ruházza fel az élet dolgait ezekkel a tulajdonságokkal, mint ahogy a só ízesíti meg az ételeket.
Bölcsességre vall egyetértésben élni olyanokkal, akiket nem tudunk elhagyni.
Hogy vágyunk valakire, azt egy édes és félelmetes erő okozza, amely hatalmasabb a szépségnél. Ráakadunk egy asszonyra, ezer meg ezer között, s mihelyt a miénk lett, nem bírjuk többé elhagyni, mindig kell nekünk, s újra meg újra megkívánjuk. Húsának a hamva az, ami ezt a gyógyíthatatlan szerelmi bajt előidézi. S még másvalami is, ami megmondhatatlan: testének a lelke.
Az ostobaság: a boldogságra való alkalmasság, a tökéletes megelégedettség. Ez a legfőbb jó egy civilizált társadalomban.
Jobb, ha olyan ostobák vagyunk, mint a többiek, mintsem hogy olyan okosak legyünk, mint senki más.
Az ember azt szereti, amit lehet, ahogyan lehet, és azzal, amije van.
Az a jó az öregségben, hogy a férfiak már nem okozhatnak nekünk fájdalmat.
Az olyan események, amelyek messziről különösnek látszanának, mihelyst mellettünk játszódnak le, egyszerre természetessé válnak, mint ahogyan valójában azok is; mindennapos módon zajlanak le, egész sereg apró tényre bomlanak, és lassanként belevesznek az élet megszokott szürkeségébe.
A tűnő órák mindent elfelejtetnek s elsodornak, és cselekedeteink, mint a folyóvizek, emlékezet nélkül való partok között futnak tova.
Az élet érzése olyan hatalmas volt benne, hogy a halált is csak valami szörnyű életnek képzelte.
Nem hiszek, de szeretnék hinni. A hitet a legértékesebb jónak tartom, amiben részünk lehet e világon. Saint-Bartholoméban minden vasár-és ünnepnapon misére járok, és egyszer sem hallgattam végig a plébános prédikációját, hogy így ne szóltam volna magamhoz: "Mindenemet, amim csak van, házamat, földjeimet, erdeimet odaadnám, ha olyan buta lehetnék, mint ez az állat."
Az emberek tisztelik a halált, mert joggal úgy vélik, hogy ha tiszteletre méltó dolog meghalni, mindenki bizonyos lehet afelől, hogy legalább egyszer tisztelni fogják.
Azt hinni, hogy a jövő nincs, mert mi még nem ismerjük, annyi, mint azt hinni, hogy egy könyv nincs befejezve, mert mi még nem olvastuk végig.
Az, ami akar bennünk, nem mi vagyunk, hanem csodálatosan tevékeny sejtecskék miriádjai, amelyeket nem ismerünk; ezek a sejtecskék nem ismernek minket, egymásról sem tudnak, és mégis ezek alkotják lényünket. Mozgásukkal számtalan folyamatot idéznek elő, amelyeket mi szenvedélynek, gondolatnak, örömnek, szenvedésnek, vágynak, félelemnek és akaratnak nevezünk.