Müller Péter

A szeretet minél erősebb, annál érzékenyebb.

A szeretetben - mondják az angyalok - titkok nemcsak azért nem léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez - és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog elkövetni.

Az arcod mellett suhan el ez a riadt tekintet, de egyelőre nem fordulsz meg, szoktatod magad az új felismeréshez, amit mindig is sejtettél, de talán sohasem érezted még ilyen tisztán; hogy elbeszélt életbe te is bele vagy keveredve, azt nem lehet személytelenül meglesni egy kulcslukon át; a hősök visszanéznek rád, és akarnak tőled valamit, néha olyan erővel, hogy emléküket még az álmaiddal is magaddal viszed.

Én tartottam vissza magamat fukarul és görcsösen, még akkor is, ha ettől jobban szenvedtem, mint ő! Inkább fájjon, inkább legyek magányos és száraz és örömtelen és szerencsétlen, mint hogy vele boldog legyek! ...MERT NEM SZERETEM!...

Ne hagyd egyedül! Menj utána, és figyeld meg, hogyan viselkedik egy ember, aki életében először találkozik a valódi Csodával.

Csak az agyunk volt fejlett! Túl okosak voltunk, túl értelmesek, már mindent tudtunk... csak élni és szeretni nem!

Nem azért, mert elmúlt - a múlt is lehet nyomasztó -, hanem azért, mert mindez már nem benne van. Benne öröm van! Felszabadult, bizsergető öröm. Ezek a képek nem egyebek, mint egy régen vízbe dobott kő késve érkező hullámai.

Hiába vágyódott erre a találkozásra, most, hogy itt van végre, úgy érzi, innen is tovább kell rohannia! Tovább, tovább! "Meg kell végre találni, amit igazán keres, és míg AZ hiányzik, addig senki sem kell! Addig minden csak hazudozás, káprázat, gyáva menekülés!... ENGEDJETEK, AZ ISTEN SZERELMÉRE!"

Mindenki másképp boldog és boldogtalan, jelleme, sorsa s még életkora szerint is.

Lelkünk mélyén számtalan kor rögeszméjének elsüllyedt hajóroncsa él, s csak azért nem bukkan felszínre, mert jelenlegi egónk tökéletesen beleágyazódik abba a valóságrendszerbe, amiben él. Szivacsként magába szívja az aktuális korhülyeség írott és íratlan szabályait, s miközben magában az örök emberit elfelejti, olyan lesz, mint egy kirakati bábu, melynek értékét teljes egészében a ráaggatott divatcikkek határozzák meg, vagy még jobb hasonlattal: mint komputer, melyet mások programoztak be.

A benső szándék mindig megelőzi a külső tettet, s ezért kivétel nélkül minden ember történelmének nemcsak áldozata, de felelőse is!

A türelmetlenség biztos jele annak, hogy az emberben a beszűkült én uralkodik, akinek nincs ideje, ezért mindent azonnal akar. És igaza van, hiszen számára még szerencsés esetben is mindössze húsz-huszonötezer nap a világ, nem ér rá várni!

A türelem Önvalónk tulajdonsága, aki nem a halálra ítéltek szemével nézi a világot, Önmaga időtlen, s még a mulandó életet is másképp látja: rövidke szakaszok helyett hatalmas folyamatokat érzékel, s tudja, hogy mindennek eljön az ideje, ha a helyzet kívül-belül megérik rá.

Van egy pont, egy legbensőbb pont, ahová már senki sem jöhet velünk. Ahogy a fogunk csakis nekünk fáj, ahogy lelki szenvedéseinket senki nem tudja átvenni, s ahogy a halál kapujában - bármiféle enyhítő segítséget kapunk innen is, onnan is, végső soron egyedül kell átlépnünk, úgy a legerősebb érzelmi forgószélben csakis önmagunkba tudunk megkapaszkodni!

Korunk fizikusai fölfedezték azt, amit a kínai metafizika ősidők óta tanít, hogy más nincs, csak dráma! Szüntelen küzdelemben születő állandó változás.

Az igazság az egyetlen dolog, amiben nem kell hinni! Minden másban igen - de az igazság, az van! Meg lehet győződni róla, hogy valódi. Meg lehet élni, be lehet bizonyítani, meg lehet ismerni.

Sötét az, ami tudattalan. Sötét az, ami gonosz. A kettő elválaszthatatlan. Emberre is mondjuk: sötétség van benne. Az ilyen lehet ostoba is, gonosz is. Nem tudja, mit tesz, s amit az ember nem tudva tesz, jó nem lehet. Mert sötét. Ha tudná, nem tenné. Ha fény lenne benne, nem tenné.

Az ember egy-egy fényes pillanatában szeretné megállítani az Időt, amely nem halad, hanem táguló, vagy éppen szűkülő körben forog velünk, mintha óriáskeréken ülnénk: fent kifényesedünk, megérezzük a Nap és a csillagok közelségét, s aztán újra lemerülünk a mélybe, a hit, az erő és az önbizalom elvesztésének mélyébe, amelyet Keresztes Szent János úgy nevez: a lélek sötét éjszakája.

Lelkünknek az a része, amely a testtel azonosította magát, az Időben él: pusztuló sejtjeink, ráncosodó bőrünk, ránk vénülő testünk a mulandóság keserűségét ülteti belénk: jövőnk az elkerülhetetlen halált hozza, minden vágyunk, törekvésünk csődjét.

Megsemmisülés nincs, csak örökös átváltozás.

Az a felnőtt férfi, aki ragaszkodik gyermekkorának elképzeléseihez, nem gerinces, hanem imbecillis hülye.

Az a férfi, aki idős feleségében még mindig a kívánatos nőt keresi, előbb-utóbb elválik.

Az égre hiába nézünk, mert az Isten országa nem ott, hanem bennünk van, ha megvalósítjuk.

A gondolkodást az én fejlesztette ki, hogy tájékozódni tudjon a világban, s ezért a gondolkodástól nem várható el, hogy gazdája, az én ellen gondolkodjon.

Amit ma ismeretnek nevezünk, az nem egyéb, mint a lelkünkön kívül lévő világ ismerete, és jelenlegi tudományunk megismerésének eszköze "objektív".

Nincs olyan tisztaság, amely ne tudna a vétekről. És nincs olyan vétek, amely ne sóvárogna a tisztaságra.

Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!

A közöny fagyos. A gyűlölet hideg, a szenvedély forró... A szeretet meleg.

Amíg élsz a Földön, rajta is maradsz, élni fogsz vele, mert létezni ezen a világon csakis az egésszel együtt lehet.