Nyikolaj Vasziljevics Gogol

Nem arra születtünk, hogy józanul gondolkozzunk. Nem is hiszem én, hogy van köztünk józan gondolkodású ember.

Úristen! Micsoda óriási különbség e kettő között: ismerni az embereket, és hasznát venni az emberismeretnek.

No de hogy lehet munka nélkül meglenni? Hogy lehet kötelességek, hivatás, foglalkozás nélkül élni a világon? Gondolja csak meg! Nézze meg isten bármely teremtményét: mindegyiknek van valami rendeltetése, valami haszna. Még a kő is azért van a világon, hogy felhasználják, hát akkor az ember, a legeszesebb lény, céltalanul, haszontalanul töltse az életét?

Műveltek vagyunk, egyetemre is jártunk, aztán mire vagyunk jók? Mi hasznosat tanultam én? Azt semmi esetre, hogy rendesen éljek, inkább azt tanultam meg, hogyan kell költekezni, miféle új divatú élvezetekre lehet fecsérelni a pénzt, megismertem olyan fényűzési tárgyakat, olyan szórakozásokat, amelyek mind pénzbe kerülnek. Megtanultam, hogy sokat költsek a kényelemre.

Hogyan neveljen gyermeket az, aki önmagát sem tudta megnevelni? Hiszen gyermekeket csak példaadással, saját élete példájával nevelhet az ember.

Vannak a léleknek titkai; bármilyen messzire tért is el a megtévelyedett bűnös az igaz útról, bármennyire elzüllött, bármilyen megrögzött, érzéketlen, konok gazemberré vált is, bármi mélyen merült is el a bűn fertőjében: ha jó tulajdonságaira tesznek neki szemrehányást, ha azért róják meg, mert saját érdemeit taposta sárba - egyszeribe megrendül, felébred benne a lelkiismeret.

Hiszen, higgye el, nem az az igazi vagyon, amelyet elvehetnek az embertől, hanem az, amelyet soha senki el nem lophat, el nem vehet.

A példa (...) erősebb, mint a követendő szabály.

Én magam ugyan lelkiismeretlen és érzéketlen vagyok, de minden erőmmel azon leszek, hogy másokban felébresszem a lelkiismeretet és az érzéseket; én tudatlan és silány ember vagyok, de igyekezni fogok, hogy másokat ne vigyek kísértésbe; arcom verejtékében fogok fáradozni, munkálkodni a faluért, becsületesen dolgozni, hogy jó példát adjak másoknak.

Azt hiszem, hogy gondolatainkat, érzéseinket és benyomásainkat másokkal megosztani - egyike a legnagyobb gyönyöröknek ezen a világon.

Figyelj a vitákra, de vitába ne keveredj! Isten őrizzen az indulatosságtól és kapkodástól még az apró kifejezésekben is!

Tisztes nemzetség és utódok nélkül pedig olyan az ember, akár a gabonaszem, amely hiába hullott a földbe. Ha nem csírázik ki, senki sem tud arról a magról.

Ez a fájdalom lesz neki a legszörnyűbb: mert nincs nagyobb kín annál, mint ha az ember bosszút akar állni és nem tud bosszút állni.

Milyen szenvedélyes öröm szállja meg a szívet, amikor olyasmiről hallunk, ami réges-régen esett, olyan régen, hogy még az évét, a hónapját se tudjuk.

A dolgok ősi rendje szerint mindig lényegtelen okok szültek nagy eseményeket és - megfordítva - nagy vállalkozások gyakran csekély eredménnyel végződtek.

Sose gondoltam volna, hogy az ember teremthet magának olyan poklot, ahol nincs egyetlen kép, egyetlen árnyék, nincs semmi, ami csak valamelyest is hasonlítana a reményhez...

Melyik az erősebb: a szenvedély vagy a megszokás? Avagy minden erős nekibuzdulás, vágyaink és pezsgő szenvedélyeink egész vihara csupán a heves ifjúkor következménye és csakis emiatt látszanak oly pusztítóknak, mélységeseknek?

Nem az a jó vitéz, aki ha veszély van, nem veszti el a bátorságát, hanem az, aki a harcok szüneteiben sem unatkozik, aki mindent kibír és mindvégig kitart, körömszakadtáig.

A jövendőjét senki sem tudhatja; úgy lebeg előttünk, mint az őszi köd, mely felszáll a mocsárból. Ész nélkül szálldosnak benne fel s alá íveket rajzoló szárnnyal a madarak és nem ismerik fel egymást, a galamb az ölyvet, az ölyv a galambot, és egyik sem tudja: távol jár-e a haláltól vagy közel jár hozzá szárnya.

Ha egyszer szerelmes az ember, akkor már mindegy, olyan lesz, mint a talp: ha vízbe áztatjuk, kedvünk szerint hajlíthatjuk.

A szánalom sohasem vesz annyira erőt rajtunk, mint akkor, ha a romlás dögletes levegőjével megfertőzött szépséget látunk. Ha a csúnyaság szűri össze a levet a züllöttséggel, az még csak hagyján! De a szépség, a zsenge szépség... az csakis a szűzi ártatlansággal fér össze gondolatainkban.

Bárcsak egyáltalán ne is volnál a világon. Bárcsak ne is élnél, inkább valami ihletett művész képzeletének szüleménye lennél! Nem tágítanék a mellől a vászon mellől, örökké néznélek, örökre csókolnálak! Benned élnék, lélegeznék, mint valami gyönyörű álomban, és akkor boldog lennék! Semmi más kívánságom, óhajom nem lenne többé. Hozzád imádkoznék, mint őrangyalomhoz, alvás előtt és ébredés után; téged várnálak, amikor valami istenit, valami szentet kellene megfestenem.

Az ember olyan csodálatos lény, hogy sohasem lehet felsorolni egy szuszra valamennyi értékes tulajdonságát, és minél alaposabban szemügyre veszed, annál több új, érdekes sajátosságot fedezel fel benne, vége-hossza sem lenne, ha mind le akarnád írni.

A szépség valósággal csodákra képes. A szép nő minden lelki fogyatékossága - ahelyett, hogy undort keltene - valahogy rendkívül vonzóvá válik. Ezeknél a fogyatékosság is valami bájt lehel. Ha ez a báj eltűnnék, akkor hússzorta okosabb legyen a nő a férfinál, ha azt akarja, hogy legalább némi tiszteletet keltsen maga iránt, mert szerelmet úgysem kelt!

Milyen furcsán is van berendezve ez a mi világunk (...). Milyen különösen, milyen megfoghatatlanul játszik velünk a sorsunk! Megkapjuk-e tőle valaha is, amit kívánunk? Elérjük-e valaha is azt, amiért készek vagyunk minden erőnkből küzdeni? Dehogyis! Minden éppen ellenkezőképpen történik.

Az alkotó művész a jelentéktelenben éppolyan óriási tud lenni, mint a nagyszabású tárgyban.

A művészetben az ember számára eleve benne rejlik az isteni, üdvözítő paradicsomra való célzás, és már ennél az egyetlen dolognál fogva is magasan fölötte áll a művészet minden egyébnek. És ahányszorta magasabban áll az ünnepi nyugalom mindenféle földi zűrzavarnál, ahányszorta magasztosabb az alkotás a rombolásnál; ahányszorta az angyal pusztán fenséges lelkének makulátlan ártatlanságával fölötte áll a sátán mérhetetlen erejének és gőgös szenvedélyeinek; annyiszorta felülmúl a művészet magasztos alkotása mindent, de mindent a világon.

Jobb elszenvedni az üldöztetés minden keserűségét, semmint valakire az üldözésnek akár csak az árnyékát is rávetni.

Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle ügyosztályoknál, kancelláriáknál, irodáknál, egyszóval a különféle hivatali területeknél. Ma már minden magánember azt hiszi, hogy az ő személyében az egész társadalmat sértik meg.

Ki nem ismeri a bánatos érzést, mikor sokévi távollét után hazaérve, mindent olyan ósdinak, elhagyatottnak látunk, és panaszosan szól hozzánk minden tárgy, gyermekkorunk jó ismerősei; minél vidámabbak a hozzájuk fűződő emlékek, annál mélyebb bánat fogja el a szívünket.